Hogy mi mindenre jo a DH tábor, már sokszor, sok helyen írtuk. Most mesélnék olyan oldalról, ami talán nem folyik úgy a csapból, mint Krasznahorkán a rumbó. Tavaly mikor felszálltam a buszra, egy teljesen ismeretlen sráccal kb. 10 beszélgetés után a sulira terelődött a szó. Említettem, hogy érdekelnek a kis finnugor nemzetek Oroszországban, és talán erről szeretném írni a bakalár munkám. „Komolyan? Hát képzeld, én ismerek egy nagyon segítőkész tanárt, akinek pont ez a szakterülete...“ - volt a válasz, és két e-mail után sikerült Pusztay János e-mail címét megszerezni, segítséget kérni tőle, és többek közt neki köszönhetően megírni a saját kis 40 oldalamat (ezúton is még egyszer köszönet a tanár úrnak, és persze Cziminek, a közvetítő embernek. Világbéke. :))

Ennek köszönhetően, a szerdai nap általam legjobban várt előadása Az anyanyelv megőrzése a kisebbségi létben volt. Hogy megismerhessem személyesen. És élőben hallhassam a sok pozitív vélemény után. Ezért, amint adatott a lehetőség, le stipi-stopiztam :) Mondanom sem kell, nem csalódtam. Vicces volt, ahol lehetett, kellően komoly ott, ahol kellett . Már az elején kiderült, hogy tisztázni kell az olyan fogalmakat, amiket mindennap használunk, mégsem (vagy pont ezért) nem is tudjuk mit jelent. Például az anyanyelv. Mi az? Az anyukánk nyelve? És mi van, ha vegyes családba születünk? Az apáé már nem fontos? Vagy az első nyelv, amit megtanulunk? Vagy az, amit a legjobban ismerünk? És ha netán valaki több nyelvet beszél kicsi kora óta, mert mindkét szülője más nemzetiségű, és még egy harmadik országban él, vele mi a helyzet?

A következő a kisebbség. Több formájuk lehet, és nekünk, magyaroknak még viszonylag szerencsénk van, hiszen mi az anyaországgal rendelkező csoportba tartozunk, míg az oroszországi kis finnugor népek anyaország nélküliek. Háttertámogatás nélkül, nagyon nehéz érvényesítena jogaikat. Az EU támogatja a kisebbségek nyelvének, kultúrájának fejlesztését, ezért hiába a sok támadás, igenis kivételezett helyzetben vagyunk, mondjuk az oroszországi népekhez képest. Egy olyan országban, ahol minden, ami kicsi, másodlagosnak van tekintve, lefokozódik. Oroszhonban a 170 nemzetiségnek nincs már saját minisztériuma sem, hanem egy minisztériumi alosztály foglalkozik velük. Egy országnak erkölcsi kötelessége (lenne) támogatni a nemzetiségeit, hiszen a sokszínü kultúra őt magát is gazdagítja. Hogy milyen mértékben érvényesül ez a gyakorlatban, az már egy másik kérdés.

A tanár úr mesélt még ezenkívül a szakszókincs kialakításáról, mennyire fontos, hogy minden tudományos ágban legyen saját szakszókincs. Ránk nézve pedig, hogy mennyire fontos lenne egy általános magyar tudományos szókincs, hogy ne a szlovákból, románból vagy szerbből magyarosítsuk különféle kifejezeseket, amelyeket Magyarországon nem értenek meg. És hogy mi a konklúzió... bocsánat... következtés az előadásból? Az államnyelvet tudni kell. Pont. De a saját nyelvet méginkább. És itt is, mint annyi helyen, a fiataloké a jövő. Rajtunk áll vagy bukik mennyire használjuk ki a saját nyelvünk adta lehetőségeket. Nekünk kell tudatosan használni, felkarolni, ahol lehet. Mert senkit sem lehet megmenteni, ha saját maga nem akarja.