Az újonnan felépült PajtaSzínház felavatásául egy meglehetősen színvonalas monodráma szolgált ma, Benkő Géza előadásában. A Soóky László által írt A nagy (cseh)szlovákiai magyar csönd az írón és a színészen kívül még Varga Emese dramaturg munkája, ami a komáromi Jókai Napokon is önálló esti darabként állta meg a helyét.

Az, hogy nagyapáink hogyan emlékeznek a kitelepítésre, a kisebbségi lét kezdeteire, és úgy egyáltalán, a szlovákiai magyarság kialakulására, egy elég összetett téma ahhoz, hogy akár egy színészgárda próbálkozzon a bemutatásával. Azonban a többszereplős előadás kevésnek bizonyult volna ahhoz, amit ez az egy személy által bemutatott karakterformálás, életérzés-átadás teremtett. Az pedig, hogy a legpontosabban arról a környékről szólt, ahonnan származom, csak még többet tett ahhoz az elképzeléshez, hogy amit látok, az gyakorlatilag a nagyapám generációja, kellő öniróniával ahhoz, hogy elhiggyem, ezek az anekdotaszerű történetek tényleg egy kocsmapult mellett hangzottak el.

A monodráma valójában nem csak azt foglalja magában, hogy egy színész adja elő a darabot, hanem azt is, hogy mindezt nagykabátban teszi negyven fok melegben, valamint csak néhány dolog van, ami egyáltalán a segítségére lehet, és ez pár műanyagpoharat, illetve bort jelent. A színész ebben az előadásban talán a legpontosabb és legjobban érthető, illetve átérezhető képet nyújtja arról, milyen kisebbségként jelen lenni egy országban, úgy, hogy talán azt sem tudjuk, ez igazából mit jelent. Benkő Géza előadásmódja magában hordozza mindazt, ami csak egy jól előadott színműhöz kell. A szöveg megértése általi kiélezett humort, az élményeit, és mindazt, amit akár a saját családi élményből is megtudhatott. A szlovákiai magyar kérdés meghányás-vetése még sohasem jutott ilyen közel a realitáshoz, mint ebben a színdarabban. Ráadásul nem is kellett több hozzá, mint hétköznapi helyzetek egyedi szempontból való megközelítése.

A Pajtaszínház pontosan az előadás kezdetére került használható állapotba, azonban némi háttérzajjal és elnyomni kívánt hővel talán csak még jobb volt az amúgy is egy bizonyos valóságterületen mozgó darab, mintha steril színházi körülmények közt prezentálták volna. Benkő Géza idén mind kulturális, mind szakmai szempontból jelentős dolgot tett le ennek az előadásnak az összeállításával, ami akár azok számára is élvezhető volt, akiket esetleg abszolút nem értették még, vajon mik azok a fogalmak, amikkel a szövegkönyv operál, és valójában miért sütnek el benne hatásvadász, semmit nem érő poénokat. A színdarab az idei felhozatal egyik legjobbjai közt volt, aki kihagyta volna, az is tudja, hogy ez a csönd az a mi csöndünk is, amit csak mi, és a Jóisten hallunk.