kabai lóránt, miskolci születésű költő legújabb, semmi szín című kötetének bemutatója tegnap délután zajlott a Márai Sándor sátorban. Ami azonban a bemutatónál is érdekesebb, a költő gondolkodása az eddigi életművéről, összehasonlítva a legutóbbival.

A verseid lényegében úgy vehetőek, mintha prózából húztad volna meg őket. Minden versed formailag egy kispróza. Nálad ez a kettő keveredik, vagy el tudod különíteni a két műnemet?

El tudom különíteni a két formát, más kérdés, amikor ezek maguktól keveredne, és közelebb áll hozzám a prózavers forma, mint a kötött forma, ez viszont nem jelenti, hogy kötött formában ne írtam volna korábbi szövegeimben. Volt rá példa, hogy egészen szigorúan kötött formájú verseket is írtam. Az, hogy most ennek a kötetnek a versei mind prózaversek, annak a kérdése, hogy ezekhez a szövegekhez egyszerűen ez illett.

Van-e olyan a kortársak közül, akivel párhuzamot tudtok vonni egymás írásmódjával, hangjával?

Van olyan szerző, akit nagyon szeretek, fontosnak tartom, és rendkívül sokmindenben inspirál, van olyan, akinek a hangját szeretem, a létmódját, a műküdésmódját.

Mennyire tartod azt a saját hangodra igaznak, amit Kemény István is kiemel a kötet fülszövegében, vagy ahogy mások vélekednek róla, vagy ez teljesen máshogy van, ha maga a szerző szemléli a kötet hangját?

Az első kötetben van egy ilyen verssor, hogy „hülye a hangom”, ami igaz is, és máig ilyen hülye hangom van, függetlenül az eltelt időtől. Ha távolról nézzük, akkor ugyanazok a témáim és ugyanaz a megszólalásmód, ha közelebbről megnézzük, eléggé nem. Ez attól függ, hogy ki mennyire aprólékos és hogyan kezeli ezt.

Van összefüggés a festményeid és a szövegek közt? Van olyan festmény, amit megírtál és fordítva?

Ilyen direktben nem fognám rá semmire, szeretem a saját festményeimet rátenni a könyveimre, az előző kötet, az avasi keserű, mondjuk pont nem ilyen volt, inkább idillikus, ennél fogva eléggé kilóg a többi könyv közül. Viszont ez volt a megfelelő hozzá.

Hogyan jött az, hogy magadra vállalod, fiatal költők segítését, mentorálását, akár a Szöveggyár tábor keretein belül?

Ez egy elég régi dolog, 2003-ban, mikor a JAK-füzetek szerkesztői pozíciójára pályáztunk, szerettünk volna olyan szerkesztők lenni, amilyennek szerzőként akartuk magunkat. Volt, aki azt mondta, hogy egy ilyen kanti imperatívusszal hagyjuk az egészet, mert ilyen nincs és teljesíthetetlen. Amikor két évvel ezelőtt újra pályáztunk egy kollégámmal, és el is nyertük, azt hiszem, hogy pedig pont ezt csináltuk. Például egy beküldött kötet-kéziratra egy hónapon belül válaszoltunk, hogy ezzel szeretnénk avagy nem szeretnénk dolgozni. 2007-től van a Műút, és ahogy elindult a folyóirat, alapból két lehetőség volt, hogy vagy elitisták leszünk, amit én elutasítottam, vagy pedig komolyan vesszük azt, amit én és a főszerkesztő ilyen komolynak akartunk venni. Mert elit folyóiratból akármennyi lehet, olyanból viszont, aki támogatja a fiatalokat, elég kevés van. Figyelünk egymásra, figyelünk a következő generációra, és innentől adott volt, hogy tábort csináljunk, amikor csak lehetőség van rá. Nem is akarok mást csinálni. Sokkal több értelme van, mint írni, és ezt nagyon komolyan veszem. Úgy látom, hogy működik, elnézve az elmúlt öt év szöveggyárosait, Deákpoézis pályázóit, mi a fenét akarjak én még, ha tudok egy kicsit segíteni, nagyon jól érzem magam.