A Labirintus Udvarban tegnap az autizmus témáját jártuk körül. Az előadás célja főként az autizmusra való figyelemfelkeltés volt, illetve a régóta fennálló sztereotípiák leépítése. Kővári Edit szülőként és az AOSZ, tehát az Autisták Országos Szövetségének elnökeként volt jelent. Beszélgetőpartnerei, Egle Botond és Csonka Gábor, autistaként saját tapasztalatból beszéltek a felvetődő témákról. Ha erről van szó, általában mindenkinek a gyermekek jutnak eszébe. Ennek jó ellenpéldája volt Boti, aki idén kapott felvételt az egyetemre, illetve Gábor, aki boldog apuka és lelkes villamosmérnök, ez utóbbi már 26 éve.

Mi is az autizmus? Idegrendszeri elváltozás, amely 4 fő területen okoz zavart: kommunikáció, észlelés-érzékelés, szocializáció és a rugalmas viselkedésszervezés.

A beszélgetés során meglepő statisztikai adatokra derült fény, mint például, hogy Magyarországon minden 68. gyermek kapja meg a diagnózist. Az országban hozzávetőlegesen 30 000 gyermek érintett. És vajon hányan kapnak fejlesztést? Sajnos vajmi kevesen. Ezeket a meglepő adatokat ellensúlyozza, hogy az európai országok közül Magyarországon kivételes az erre a területre irányuló fejlesztőpedagógusok kitermelésének száma. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Egyetem 7 éve indította a képzést, amely azóta számos gyermeket segített a fejlődésben, és lelki egészségük megőrzésében.

A diskurzusban megemlítésre került a kötött iskolarendszer negatív hatása, az „autik” irodalomhoz fűződő viszonya, az anya-gyermek kapcsolat, illetve a fejlesztőházak minősége. Saját történetekkel is megajándékoztak bennünket vendégeink. Gábor az általános iskolában a szünetekben olyan helyre bújt, ahol biztosan nem látja majd senki. Egyszer egy hasonló eltűnése során találkozott a pincében, az iskola fűtőjével, aki hajlandó volt az áramkörökről beszélgetni vele, pályákat rajzoltak és mindeközben jól szórakoztak a dohos kis pincében. Végre valaki elmagyarázta, hogy ég és robban be a nitroglicerin! Gábor jövőjét egy idős fűtő bácsi határozta meg. Pedagógiai diploma nélkül, csupán az empátia és az elfogadás eszközeivel. Szerencséjére szülei is egy olyan táptalajt biztosítottak számára, ami példaértékű volt abban az időben, tulajdonképpen még ma is. 9 éves kora ellenére a 8.-os fizika és kémia tankönyvek számítottak esti mesének, elfogadták Gábor ,,másságát” és felléptek a beszűkült tanárok ellen, akik azt látták megfelelő módszernek, ha megszégyenítik és az osztálytársakkal csúfoltatják ki Gábort. Erre a történetre ma már mosolyogva gondol vissza és az akkori nevelési szellem hibájának tudja be.

,,A fejlesztő pedagógusok egy-két fajtája, pl. az iskolapszichológus kihalt állatfaj, ott van valahol a Dodó mellet.”- így fogalmazott Boti, aki 13. életévében lett diagnosztizálva, és legkorábban mégis csak 4 évvel később kapott megfelelő fejlesztést. Számára a mimika és gesztusok világa számít érthetetlen emberi kifejezésmódnak. Ennek ellenére az ember iránt nagyon is érdeklődik. A kommunikációs rendszert pedig az irodalom, a verselemzés által tanulja. Sőt, ebben odáig fejlődött, hogy ifjúsági előadásokban amatőr színészként is tevékenykedett néhány évig. Elmondása szerint a feltételezés, hogy az autisták nem képesek valós emberi kapcsolatok kialakítására ott bukik meg, hogy az ún. ,,normálisak” nem fektetik bele az energiát a kommunikációs híd megteremtésébe. A társadalmi felállítódás részletei pedig csak tételek. A tanulásra pedig nagyon nyitottak, szóval ha fejben már megvan minden tétel, mindegy mit húznak. Képesek olyan reakcióra, amelyeket mindannyiunk hasonlóan alkalmaz.

Az üzenet, amit én személyesen vittem magammal, hogy a szeretet az feltétlen, így az elfogadás azt jelenti, nem válogatunk ember és ember között. Egy olyan világban, ami erre épül, nem tennénk különbséget autista és nem autista között. Ezen gondolkozz el! :)