„Mint magok a földben – Lesz élet belőle” – énekli a szavakról az Anima Sound System, akik idén Gombaszögön elrepítenek minket a népi motívumokkal fűszerezett elektronika világába. Közösségünk legfontosabb megnyilatkozási formája és öntudatunk alapköve a nyelvünk, és ez őseink esetében sem volt másként. A Trianon utáni, Csehszlovákiába került magyarság körében így kitüntetett szerepet játszottak a nemzetiségi nyelven közölt kommunikációs eszközök (sajtó, rádió stb.), a hétköznapi anyanyelvhasználat és természetesen – ami a szavakat a legszebben szólaltatja meg – az irodalom. Az életrajzi portrék hagyománya egészen az ókori görög kultúrkörig nyúlik vissza, Plutarkhosz Párhuzamos életrajzaihoz; következő cikkemben pedig ezen hagyomány szellemében szeretném bemutatni a (cseh)szlovákiai/felvidéki magyar költészet első képviselőit.

Talán bodrogszentesi nagypapámtól hallottam először a „helmeci papról”, aki „mindig kutyájával jött le a hegyről fehér ruhájában”. Később már verseit is megismertem egy, az ő nevét viselő szavalóverseny nyomán, amely a mai napig igyekszik a premontrei rendi plébános munkásságát és szellemiségét őrizni az utókornak. Mécs László (eredeti nevén Martoncsik József) a Kassától északra található Hernádszentistvánban (Kostoľany nad Hornádom) született 1895-ben, Kassán és Budapesten végezte tanulmányait, majd Jászóra került a középkori alapítású premontrei apátságba, ahol egy ideig könyvtárosként dolgozott. 1918-ban szentelték pappá, az impériumváltást követően pedig Nagykaposon, majd 1930-tól Királyhelmecen szolgált a római katolikus hívek lelkipásztoraként. 1923-ban jelent meg első verseskötete, a Hajnali harangszó, amely kedvező fogadtatásban részesült. Papköltőnk innen indult el, és a két világháború közötti korszak legolvasottabb magyar költői közé emelkedett Csehszlovákiában. Isten iránti szeretetben, az „ember hangját” kereső Mécs szelíd hangvételű versei közkedveltté váltak, a Prágai Magyar Hírlap rendszeresen közölte tárcáit és költeményeit. Bár méltatlan módon, de ha egy kifejezéssel lehetne jellemezni a „helmeci pap” munkásságát, akkor ez lenne: „hogy szebb legyen föld…”. Világnézeti tekintetben viszont a ’20-as évek második felében egy új generáció nő fel a „szlovenszkói” magyar közösségen belül…

„Nézni, hogy buzdul az új nemzedék,

új gályák ormán új zászló leng

s nem irigyelni, de vén kutyaként,

rágódni tudni emlék-csontokon:

ez a derű és ez a csend”

(Mécs László: Derű és csend, 1927)

Bár a rimaszombati születésű Győry Dezső csupán 5 évvel volt fiatalabb Mécsnél, elsők között szólaltatta meg azon fiatalok felfogását, akik – a szerző programadó művéből idézve – „bűnhődtek az apák vétkeiért”. Ők voltak az „újarcú magyarok”: a Prágában, Brünnben és Pozsonyban egyetemi tanulmányaikat folytató magyar hallgatók, akik számára a Monarchia csupán gyermekkori emlékfoszlány volt, a jelen és a valóság pedig a „masaryki republika”. Amíg Győry irodalmi tevékenysége mellett fontos publicistája és irányadója volt a kisebbségi magyar közösségnek, addig Mécs többnyire csupán a Prága-párti körök vádjaira reagált gyakran az újságok hasábjain. Szerény és istenfélő személyiségéből adódóan talán ez érthető is. A történetírás gyakran foglalkozik – Szvatkó Pál szavaival élve – a „Baťa cipős magyar ifjúsággal”, viszont Mécs László a kor „szlovenszkói” magyar irodalmi életét tekintve, egy különutas volt. Még a papköltő világától mereven távolálló, számunkra ismertebb Fábry Zoltán is kijelentette, hogy Mécs László nélkül nehéz lenne elképzelni a „szlovenszkói” magyar irodalmat.

„Losonc vagy Kassa, Eperjes, Prága, Berlin vagy Honkong

oly ugyanegy,

sok füst, kevés pénz, s a hamutálkán csak nő a cigaretta-hegy”

(Győry Dezső: Kávéház, 1925)

Győry Dezső nemcsak költészeti szempontból, de meggyőződését és világnézetét is számbavéve teljesen különbözött Mécs Lászlótól. Az utóbbi konzervatív egyházi személy nyelvezetében és formáiban más prioritásokkal dolgozott saját és közössége lelkének megszólaltatásáért. Az „újarcú magyar” ezzel szemben modernebb eszközöket alkalmazott, elszántan kísérletezett a szavak képleteivel, hogy a „szlovenszkói magyart” ízig-vérig meg tudja ragadni. Győry többször az arany középút göröngyeit járta végig, ha esetenként az ellenzéki magyar pártok vagy a Sarló mozgalom képviselői között nyílt összetűzés támadt volna. Az 1930-as évek első felében Dzurányi Lászlóhoz csatlakozott, a mérsékelten kormánypárti Magyar Újság felelős szerkesztője lett. Két különböző keret és két elütő tartalom, de mégis egyként még a legelején. Mécs és Győry életútjának bemutatásával talán színesebben láthatjuk közösségünk első nagy poétáit, akiknek bár meggyőződései másak voltak, de a szlovákiai/felvidéki magyar közösséget gazdagították költeményeikkel. Annak ellenére, hogy Mécs a korabeli Magyarország ünnepelt költőjévé vált az 1930-as években, Győry pedig inkább „az újarcú magyarokban“ látta a közösség jövőjét, mindketten részünkké váltak. 100 év után is a mieink, hisz őseinkről és az ő életükről, az emberi élet hangján írtak magyarul Csehszlovákiában. S ez a hang is talán Győry szavaival válhat „maggá a földben“...

„Félre a nyegle, hetyke gőggel

mely kiváltságért agyarog!

Vagyunk mi itt legalább olyan,

hogyha nem különb magyarok“

(Győry Dezső: Kisebbségi öntudat, 1935)