Mi is a legjobb Gombaszögben? – vetődik fel a kérdés. A koncertek, az előadások, a csapatjátékokon való vetélkedés? Van, aki közben már attól fülig boldog lesz, hogy Jakab – hűséges tábori házőrzőnk – megnyalogathatja a kezét. Mindezt összefoglalva, talán az a jó Gombaszögben, hogy van egy hely, ahol együtt lehetünk, és ami ennél is jobb: együtt valamit át is adhatunk, amit mi, egy közösségként képviselünk és ápolunk. Előző portréink a szlovákiai/felvidéki magyarság újságírói, költészeti és prózai irányvonalait és azok nagyjait mutatta be. Beszélhetünk-e viszont „kisebbségi tudományosságról”? Cikkem két főszereplőjének munkássága arra fog rávilágítani, hogy nem mindig vagyunk képesek kifelé tekinteni mi, magyarok. Hajlamosak vagyunk arra, hogy egy külön dobozba zárjuk magunkat, miközben Pandora szelencéje egy karnyújtásnyira van tőlünk, tele minden olyannal, ami vitatható, összehasonlítható, ami biztonságot nyújthat, de veszélyes is lehet. A jelen emberét kiszolgáló, de azzal gyakran kíméletlen tudomány. Alábbiakban elsősorban az irodalom-, nyelv- és történettudomány jeles szlovákiai/felvidéki magyarjait mutatnám be, akik az egyetemes magyar géniuszhoz rendkívül sokat adtak hozzá.

Tájegységek iránti kötődéseink erősen jellemeznek minket, mint nemzeti kisebbséget, de aki ezt a regionalizmust egyedi módon – és színvonalasan – az irodalommal vegyítette, az Szalatnai Rezső volt. 1904-ben született a Zólyomhoz közeli Nagyszalatnán (Zvolenská Slatina), így 14 évesen élte meg az impériumváltást, vagyis középiskolai és egyetemi tanulmányait már Szlovenszkóban végezte. A Peéry Rezsőről szóló előző portrémban is említettem, hogy az inkább baloldali eszmékkel rokonszenvező Sarló mozgalom szellemi irányadóinak egyike volt. A – többnyire – Balogh Edgár és Fábry Zoltán nevével fémjelzett egyetemistákból álló csoportok élénk kapcsolatot ápoltak a magyarországi népi írókkal is (Féja Géza, Illyés Gyula, Szabó Zoltán stb), akik saját „vidéküket” és annak lakóit akarták megismerni.

1938 után a Tiso-féle Szlovákiában maradt és a Csáky Mihály – később Esterházy János – és Aixinger László által szerkesztett Szlovákiai Magyarok Kincsestára (majd Könyvtára) nevű kiadványsorozat füzeteiből több az ő nevét viseli. Ezekben nagy költőink, íróink „felvidéki/szlovenszkói” élményeiről és utazásairól ír szépirodalmi igényességgel, például Juhász Gyula szakolcai tartózkodásáról vagy Móricz Zsigmond liptószentiváni útjairól. Mindemellett a cseh-szlovák-magyar irodalmi kapcsolatok egyik fő szorgalmazója is volt, munkássága ebben a tekintetben 1948 után értékelődik fel, amiután Magyarországra kényszerül áttelepülni. 1964-ben jelentek meg tollából két külön kötetben a szlovák és a cseh irodalomról szóló történeti munkái. A magyarországi szlavisztika egyik legfontosabb előfutára volt, aki igyekezett megismertetni a magyar közvéleménnyel az „északi szomszédok” kulturális értékeit. Az 1977-ben elhunyt „hely udvarlója”, a kulturális kapcsolatok erősítője és a kitartó tanár emlékét ma Pozsonyban egy tábla őrzi.

A szláv népek kutatásában hasonlóan nagyot aratott a pozsonyi születésű Niederhauser Emil, aki még 1942-ben kezdte tanulmányait a Comenius Egyetemen. Szalatnaitól majdnem húsz évvel volt fiatalabb (szül. 1923), így a szlovenszkói magyar közéletben kevésbé vett részt, viszont az élettapasztalat és rendkívüli érdeklődése is hozzájárult a mindenkori magyar géniusz látókörének bővítéséhez. Ízig-vérig történészről beszélünk, aki kellően helyén tudta kezelni a különböző „nemzeti meggyőződéseket” és az adott konflikuspontokat, például a szlovákság és a magyarság esetében. Alapvetően a XVIII-XIX. századi kelet-európai térséggel foglalkozott, egyik legismertebb műve a Gonda Imrével együtt írt kötet, amely a Habsburg-dinasztia történetét taglalja. Kiemelten érdekelték őt a XIX. században végbemenő nemzetépítési folyamatok, kiváltképp a szláv népek körében. Nemzetközi viszonylatban is elismert szakértőről beszélünk, aki a széles látókör és a szellemi befogadóképesség egyik mintapéldája volt. Korábbi tanítványai egy rendkívül toleráns és türelmes egyetemi oktatóként emlékeznek vissza a 2010-ben elhunyt Niederhauser tanár úrra.

Azt kell mondjuk: igen, nyújtottunk valamit részként az egész számára: bővítettük a magyar tudományosságot, új megközelítést és új látószöget adtunk. Viszont ehhez is nélkülözhetetlen volt az a tapasztalat, amelyet egy mondatba próbálunk belesűríteni: „én felvidéki/szlovákiai magyar vagyok”. Gyakorlatban azért nem mellékes, hogy egy magyarországi egyén éppenséggel ismeri Janko Kráľ, Alois Jirásek vagy Laco Novomeský műveit, vagy hogy egy szlovák előtt mennyire ismert Vörösmarty Mihály, Arany János vagy Ady Endre neve. Szalatnai és Niederhauser megteremtette a megismerhetőség és kölcsönösség alapjait számunkra: ismerjük meg magyarokként a szomszédjainkat, mert nekik is vannak kulturális értékeik. Ismerjük meg őket, ne zárjuk be magunkat egy dobozba, tekintsünk ki is – nyissuk fel Pandora szelencéjét…