Szippantani egy mélyet a levegőbe és végre érezni, hogy lélegzel. Nem csak létfenntartásként végzed ezt a megszokott, mechanikus, biológiai folyamatot, hanem azért, mert jól esik. Mert megtelít. Mert ízlik. Gombaszögön más a levegő, más az idő és más az élet. Ha belépek a kapun, mindig úgy érzem, mintha egy párhuzamos univerzumba kerülnék át, ami távol áll a mindennapok szürkeségétől és gondjaitól. Ahol 3 napig bírja a telefonom töltés nélkül, hiszen egyáltalán nem igénylem a használatát. Ahol, ha meghallom a Doberdót, gyorsabban ver a szívem. Gombaszög egy olyan hely, ami minden embert megnyit egy picit. Mindenki keresi a szemkontaktust, bárkihez odamehetsz beszélgetni és úgy kezel, mint egy ezer éve elveszett barátot. Ahol mindenkinek van egy közös hangja és egy közös élménye. Gombaszög egy olyan hely, ami összehozza a felvidéki magyarságot. Egy olyan hely, ahol életre szóló barátságok és ismeretségek kötődnek, amiket, bár egész évben nem táplál az ember, a völgybe visszatérve...

Interjú Iván Andrással, a Pósfa zenekar brácsásával Hogyan kerültetek először kapcsolatba a népzenével, illetve mi vezényelt titeket ahhoz, hogy egy zenekart alapítsatok? Az egész egy erdélyi kirándulással indult. 2009-ben jutottunk el először Erdélybe, édesapám már nagyon régóta vágyódott ide, mivel még a 80-as években a katonaság előtt kezdett foglalkozni a népzenével és a folkkal, mint fogalom, melynek talán a legmeghatározóbb helyszíne a táncházmozgalmak kiindulásának helye: Erdély. Azon a bizonyos erdélyi kiránduláson bejártuk Kolozsvár környékét. A szállásunkat biztosító férfi ajánlotta, hogy nézzünk le Kalotaszegen a táborzáró táncházba. Akkor szerettünk bele az egészbe. Leírhatatlan élmény volt, rengeteg ember gyűlt össze abban a kis kocsmában, a férfiak felkérték a nőket táncolni, mi pedig csak lestünk. Ezelőtt nem volt részünk efféle élményben, azt se tudtuk mi történik. Elképesztő volt a hangulat, mi ész nélkül videóztunk, a felvételeket pedig utána hónapokig nézegettük, és lassan kezdtük otthon is feltalálni magunkat, hasonló dallamokat alkotni. Ez volt tehát...

Idén – hosszú kihagyás után – ismét a sztaff brigádot erősítem, a munka örömeibe szinte azonnal visszataláltam, hiszen újra a Médiasátor tagjaival írom a Vadalmát. Kicsit öregnek érzem magam, a szó legjobb értelmében, de nagyon az agyamba vésődtek kedves kolleginám, Zsuzsi szavai: ,,Lillácska háborús veteránként tér vissza a táborba”. Ezen amúgy sokáig nevetgéltem, de úgy érzem, igaza van. Sokat megéltünk már még Krasznahorkaváralján, amikor a rendezvényt is ott tartottuk. Kissé más volt az ottani tábor, kisebb, kevesebb résztvevővel, de mégis az első, meghatározó élményeim onnan származnak. Úgy döntöttem, hogy megosztom veletek gondolataimat. Az idei táborba nagy örömmel és kíváncsisággal jöttem, mert tök izgalmas új emberekkel megismerkedni, számomra ez lételemként szolgál. Az első pár napon még csak a sztaff társakkal osztottuk meg a rakodás élményeit, tegnap azonban már a táborozók is megízlelhették a völgy adta lehetőségeket. Nincsen olyan tábor, amikor minden flottul megy, ezt el kell felejteni! Volt egy kellemes, bizsergető...